Hír

A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban, 7. osztályos koromban kezdtem el röplabdázni – bár hamarabb is megismerkedtem már vele, hiszen Schulek Dávid nagyon hívott már egészen ötödikes koromtól kezdve. Eleinte szélső ütő voltam, kifejezetten szerettem, az a kedvenc posztom. Voltam utána center, majd az NBI-ben két évig liberó is, most pedig univerzálisként segítem az együttest.

Beugró ember leszek, ezt beszéltük meg a vezetőedzővel, tehát bemegyek szerválni, védekezni – ilyen formában számít rám a mérkőzéseken. Emiatt kicsit más a felkészülésem is. Elsősorban fejben kell felkészülnöm az új szerepkörre: menet közben bekapcsolódni a játékba nagyon más, mint végig a pályán lenni.

Nem gondolkoztam ilyesmin. Szerettem röplabdázni, sok lány járt az edzésekre, megragadott a sportág és a közeg is. Nem terveztem nagy dolgokat. Először kézilabdázni akartam, mert a nővérem is azt csinálta, de a szüleim féltettek, mert az egy durva sportág és az ízületeim sem voltak rendben kiskoromban. Persze jó ízületek a röplabdához is kellenek… Másfél-két évig tartott, mire meg tudtam győzni őket, hogy elkezdhessem a röpit. Nagyon komplex sportág, ez az amit igazán szeretek benne.

Egyetemre is úgy készültem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és ki akartam próbálni magamat, hogy milyen az, amikor nem a tanteremben, a tábla előtt vagyok a gyerekekkel, hanem az iskolán kívül, kötetlenebb formában. Ez közel áll hozzám, hiszen az osztályteremben is szeretek kötetlenebb foglalkozást tartani, nem vagyok egy kemény és szigorú ember. Ezt a gyerekek is élvezik, sok pozitív visszajelzést kaptam a diákoktól és a szülőktől egyaránt. De most felfüggesztem egy időre az edzősködést.

Sok volt az egyetem, az edzősködés és a játék egyszerre. Túlterheltem magam, ráadásul január közepén mononukleózisom volt, úgyhogy volt két hónap, sőt, a regenerációval együtt csaknem félév kihagyásom.

Eleinte örültem, hogy végre van egy kis pihenés az életemben… (nevet) De utána éreztem, hogy nagyon nehezen fog visszajönni az erőnlétem és nehezen verekedem majd vissza magam a csapatba. Nagyon sokat fogytam, az izmaim is kiengedtek, a bal vállizmom a mai napig kisebb, mint a másik. A betegséggel ízületgyulladás is járhat, ami azt a vállamat érintette. Fájdalmat szerencsére már nem érzek, de szemmel még látható a különbség a vállaim közt. Az immunrendszerem szerencsére már teljesen rendben van.

A nagymamám, a szüleim és a barátom. Nagymamám egyébként gyermekorvos, szóval már csak ezért is minden lépésemet figyelte. Sokszor ő vitt orvoshoz, és szerzett újabb dokikat. Tudta, hogy miről van szó a betegség kapcsán, hiszen ez a szakmája. Természetesen a szüleim is rengeteget segítettek, valamint a barátom is mellettem állt, ha kellett, orvoshoz vitt és persze amikor csak tudott, meglátogatott. Tudtam, hogy ha meg akarok gyógyulni, akkor pihennem kell, és fokozatosan kell visszaépíteni a sportolást. Pontosan tudtam, mit akarok elérni, ez segített át a nehézségeken.

Még talán nem látszik, de hamar össze fog szokni a csapat annak ellenére, hogy sok új játékos van a keretben. Azt látom, hogy nagyon tudunk majd egymásért küzdeni, fel fogjuk tüzelni egymást a pályán, ami nagyon sokat jelenthet majd. Remélem, ki tudjuk hozni magunkból a legtöbbet és az én célom az, hogy tudjam segíteni a csapat munkáját.

Hú, nagyon sok mindennel! (nevet) Szeretek színházba járni, barátokkal találkozni – ha nincs is rájuk túl sok időm… Amikor van egy szabad délutánom, akkor tuti, hogy beszervezek oda programot! Szeretek zenélni, 11 évig fuvoláztam, ami nagy kincs az életemben.

De, gondolkoztam azon, hogy konziba megyek, és az egyetemi jelentkezés előtt 1-2 hónappal is még ez lebegett a szemem előtt. De végül elbizonytalanodtam ebben, és a gyógypedagógia irányába mentem tovább.

Egyszerűen bonyolult vagyok… Nagyon sok dolgot csinálok egyszerre, sok területen próbálok maximumot nyújtani párhuzamosan. Nagyon hajlok az edzősködés felé, ott jobban el tudom magam képzelni, mint a versenysportban.

Édesanyaként… (és a végszóra nagy mosoly jelenik meg az arcán)